Életóda

 

Repülni egy világ való-álom szárnyán,

Meglátni, hogy perceink ne múljanak árván,

Érezni hogy álomképed neked mit is jelent,

Félni, hogy az örök, elmúlást is jelent.

 

Lépni tovább mindig, hajnalban és éjjel,

Igézni szemünkkel véges messzeségben,

Mesélni, hogy színjátszón csoda-kék a lélek,

Vágyni hát az igaz-szép, tisztatükrű létet.

 

S bármerre is repülsz, emelj át a fénybe,

Szeretni, szeretni égi messzeségbe’,

Átkelni tűzön-vízen, újra és megint,

Csodálni a Napot – az ember nem csak legyint.

 

Óvni a világot, igaz-hű küldetés,

Menteni szívedet, ez ősi tüntetés,

Hinni és tudni, hogy mért sós a tenger,

Érteni végre, hogy miért vagy ember.

 

 Őrizni némán, hogy égi e lobogás,

Fülelni némán, hogy hallik-e a csobogás,

Táplálni lélekkel most a tűz erejét,

Szólni és remélni, nem elég, nem elég!

 

Múltadból őrizni minden fénycsóvát,

Perceid megélni, hallgatva egy ódát,

Jelened virágdomb, emlékek temetője,

Magad vagy, itt és most, sorsod teremtője?

 

Szárnyalni föld-útról, aranyló fák mentén,

Lesni a holdjárást, képekkel ébredvén,

Vigyázni a titkot, mi jövőidőt szül,

Tisztelni a létet, mit születésünk küld.

 

Játszani szavakkal, hangokkal és fénnyel,

Ölelni csendhangban, gyöngyteremtő kézzel,

Hívni az életdalt térben suhanva,

Holnapot alkotni mosolyba zuhanva.

 

 

Csak a szerelem

 

 

 Átölel néha a határtalan ég

Széphalkan kérdem, meddig szállunk még.

 

Vad lélektáncunk messzire átröpít,

Tengernyi érzésből perceket örökít.

 

Thetys-i mélységek sétálnak felém,

Sodor az óceán, hullámok hegyén.

 

Halk téli éjszakák, beszédes hajnalok,

Reggeli bódulat, bent meleg, kint fagyok.

 

Hallgatom a Falat, Floyd sugall Felleget,

Nem tudunk betelni - vártunk már eleget.

 

Tavaszban, nyárban, őszben és télben,

Filmkockák peregnek finom érintésben.

 

Lelkünk vad vágyai tipródásba visznek,

Mégis kell, mégis szép, csodák és kincsek.

 

Összeolvadt testünk követi lelkünket,

Ősi vágy élteti tiszta szerelmünket.

 

Ugyanúgy, ugyanazt érezzük, reméled,

Együttes rezgésben mindenünk feléled.

 

Számokban mosolygunk, dalokban is szólunk,

Kilenc és hetvenkét érzésre osztódunk.

 

Játszunk az idővel, hány óra a varázs?

Örök helyett véges az áhított parázs?

 

Lelkem örök tisztaszobája a tiéd,

Megálljak, némuljak, feledjek, ezt ne kérd!

 

Szeressünk, maradjunk, akarjunk, lássunk,

Ne féljünk, ne sírjunk, ne fázzunk - áldjunk!

 

 

 Az Út

 

Túl sötét korban,

Fénylő mámorban,

Tűzforró létben,

Télkopár réten.

 

Fényévnyi varázs,

Kozmikus parázs,

Csillagfény érint,

Örök a tér itt.

 

Végtelen érzés,

Föld-égi légzés,

Édes lebegés,

Álom - keresés.

 

Bíbor-szép vágyak,

Fehérlő ágyak,

Örvénylő vizek,

Tisztakék hitek.

 

Csendhangos falak,

Suttogó szavak,

Lélektelt szemek.

 

 

Idő és tér

 

 Ha igent mondok, az jó.

Jó?

Mi az a jó?

Most jó?

És a holnap?

Az idő-folyam?

 

 

Én ma keresem az örököt,

Ma legyen kék a kékség,

Ma érjen el az érzés,

Ma legyen szükség lényemre,

Ma ölelhessek, ma kellhessek,

Ma mondjam: ez az,

Ma szeressem az igazat,

Ma várjam a hitet.

 

Mert a holnap túl távoli bolygón születik,

Ott már nem biztos, hogy megtalállak,

Bár keresni foglak, őrülten, a messzeségben is,

Az örökkévalót vágyva, a lelked őrizve,

Látva, féltve, rettegve, bízva…

 

 Nem értesz.

Hiába kiáltom, úgysem értesz.

Világaink csak percekre érinthetik egymást.

Tűz, s víz örök harca az időben.

 

 

    Igen és nem

 

A szerelem…csoda, élet és vonzás,

hűség, kitartás, eloldozódás,

erő, remény, szenvedély,

valóság, álom és lélek,

ég, föld, s érintés,

fájdalom, vágy, hit,

 bátorság, csend, s hang,

tisztaság, törvény, törődés,

tűz, víz, s féltés.

 

 

A szerelem nem…páncél, önzés, kímélet,

nem eszköz, cél, pillanat,

nem szó, feledés, értelem,

nem felszín, máz, toldalék,

nem félelem, kétely s némaság,

nem gyávaság, ősz vagy tavasz,

nem síkság, ösztön és anyag,

nem bölcsesség, megalkuvás, rend.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szombati dal

Érzel-e igaz szót lelkemből?

Szedsz néha lombot a kertemből

Mért félek, s égek tán’ mindentől?

Megvédesz a hamis hírektől?

 

Merünk-e kék égbe hullani?

Hol is kezd az Idő múlani?

Nyújtsam a kezem egy világért?

Hintsek egy hangot az imádért?

 

Igaznak lenni, mondd, hogy is kell?

Hol él a remény, mi felemel?

Mindenki hős lánya lettem én?

Csakis a szivárványt keresvén?

 

Érzed-e, mi az a csillagpor?

Vágyúton velem, ha barangolsz?

Lehet-e szeretni hold-szívvel?

Az égre felnézni együtt kell?

 

Tudod-e milyen az öröklét?

Tavasszal, nyáron, s ha jő a tél?

Nincs téli álmod a barlangban?

Vagy bújni akarsz a szívhangban?

 

Lábakat mért adott Istened?

Ha szárnyalni lenne jó teneked?

Miért csak kószálni akarnál?

Földjáró éneddel aratnál?

 

Láttál-e boldog- zöld lány-szemet?

Olyat, mi minden bút eltemet?

Néztél-e mosollyal falombra?

Dőltél már sírva a karomba?

 

 

  Múltidő

 

Vágyaim szétfolynak most a fehér télben,

Álmok szárnyán élek, egy elképzelt fényben,

Szétnézek lelkemmel, keresem a hitet,

Elvitt az est-hajnal, lényem egy ős-sziget.

 

Hófényben merengek, mondd, hol él az Igaz?

Szó-színház nem kell már, csakis a csend-vígasz,

Tükörben meglátni titok szobák kincsét,

Zaj-kertben fülelni, s menekülni innét.

 

Bocsáss meg, égi tűz, lehozlak a földre,

Álomkép nem kell, nem, megcsalt már örökre,

Szép kedves hangokkal illan el a bánat,

Eltemet, elföldel egy örök varázslat.

 

 

 

 Kinőtt ruhában

 

Miért nincs irgalom, amikor más késő?

 Dolgozik, fúr, és farag a lélekvéső,

Mar, bont, zúg és rombol,

Itt már nem az ész hangja tombol.

 

 

Mardosó érzések szüntelen hajtanak,

 Földről szállt remények lélekkel tartanak,

Jöttél, láttál, győztél, mentél,

 S önnönvolt belsődből lettél.

 

 

Szó és képzelet vad fénylő tükörtaván,

Vakító hótenger rideg felszínhaván,

Felállni próbáltál térben is időben,

Gyermeki szépruhád régen kinőtted.

 

 

 

 

Lehetetlenség

 

 

Várom a fekete hajnalt,

S mint megváltó köd, úgy zuhan felém a tavasz.

Orkán és csend, csend és orkán.

Mikor lesz néma a szerda, s színjátszó a péntek?

Nem látok, nem hallok, nem érzek.

Valami tovasuhant álomszél ez az egész,

Valami hirtelen ébredt megváltás a nappal.

Fogolyként döbbenek a sors határai felett,

Hitek fűzfái borulnak fénylő lelkemre.

 

És akkor történik. És újra zajlik. És megint ideér.

Már látok,

Hallok,

Érzek.

Újra élek és lélegzem:

Évszakok vesznek körül,

És ismerős melegség kezd hűteni odabent.

 

 

 Lent és fent

 

 Könnyeim szétfolynak,

Vigaszom távol van,

Nem érzek, nem vagyok,

Ilyenkor meghalok.

Hallgass meg igazság,

Oda a vígasság,

Fájdalmam néma ár,

Semmi vár.

Semmi már.

 

 

Határjáték Öcsivel

 

 

Voltál, lettél, leszel és maradtál,

Szóltál, akartál, nevettél, s hallgattál,

A fénylő idő nyomdokain jártál,

Velünk éltél, ittál, láttál, és arattál.

 

Együtt és külön is éreztük a teret,

Lám, behálóz valami színjátszó keret,

Távozol, de csak most, és nem értünk,

Elmúlik pár perc, mitől úgy féltünk.

 

De itt maradsz, örökre, közöttünk, mélyen!

Velünk is, bennünk is - így üzen a lélek,

Az örökszép múltunk jövővé válik,

Határokat járunk hát, fűig és fáig.

 

Szavak és hangok illannak most halkan,

Harangok zúgása hallik egy dalban,

Érzések emléke villan fel a mában,

Itt maradsz égfényben, közeli homályban.

 

(szeretett nagybátyám emlékére)

 

  

 

CSAKIS ÍGY ÉRDEMES…

KAPCSOLATI ARS POETICA

 

Hiszem, hogy két egymáshoz tartozó léleknek, embernek, férfinek, nőnek egymás előtt nem az a fontos, hogy megmutassa a másiknak az erejét, hanem lényegesebb ennél merni megmutatni a gyengeségét,

Hiszem, hogy ha egy kapcsolatban a másik nagyon fontos, s ezt mindkét fél így érzi, akkor nem jöhet a bántó egoizmus csapdája,

Hiszek abban, hogy két összetartozó ember soha nem érti félre egymást, ha folyamatosan és állandóan odafigyelnek egymásra, valóban beszélgetnek, ezáltal mindig tudják, mit miért tesz, mit érez és gondol a másik,

Hiszek abban is, hogy a kölcsönös, felvállalt és éreztetett (szóval, testbeszéddel, cselekedettel) érzelmek hosszú távon átsegíthetnek a mindennapi nyűgökön,

Hiszek még abban, hogy a jóban-rosszban együtt és az őszinte kitartás tiszta alkalmazása csak erősíti a kapcsolatot,

Hiszem, hogy a szeretet és a szerelem fontosabb a szánalmas hiúságnál és az önfényező gőgnél,

És hiszem, hogy az összetartozás realitása és biztos tudata legyőzi az örök újdonságkeresés, a hűtlenség, a kísértés, az emberi gyarlóság útvesztőit,

Azt is hiszem, hogy minkét félnek együttesen, kölcsönösen kell rakni a tűzre, hogy hol jobban fellobbanva, hol kicsit lassabban, de mindig égjen és melegítsen,

 Nagyon hiszem, hogy minden embert, nőt is, férfit is, a szeretni, és szeretve lenni ősi vágya mozgat a párkapcsolatban, a praktikus szempontok előtt és mellett,

 Hiszek abban, hogy természetesek olykor az egészséges konfliktusok, józan viták, de utána össze kell tudni mosolyogni, bocsánatot kell tudni kérni, s haraggal a szívünkben sosem szabad lefeküdni este, és a közös alapokat soha nem lehet megkérdőjelezni,

Hiszem, hogy kell néha együttes és közös „őrültségeket” művelni  és megélni, ami kioltja a megszokást, és megakadályozza a monotóniát,

És hiszem, hogy az  igazán mély és tartós összekovácsolódásban, a párt alkotók egyszerűen mindent képesek és tudnak együtt csinálni, az élet kötelezően hozott, hétköznapi, és élményszerű, ünnepi óráiban is,

Hiszem, hogy levegőt is kell hagyni egymásnak, és a birtoklás helyett tiszteletben kell tartani mindkét ember fontos baráti és emberi kapcsolatait, gondolatait, tulajdonságait,

És persze nagyon akarom hinni, mert hinnem kell, hogy léteznek és lélegeznek körülöttem olyan emberek, akik hozzám hasonló vágyakkal, elképzelésekkel élnek és keresnek…

 

 

 Álarcban

 

Játszom, hogy sima az élet,

Játszod, hogy tiszta a lélek,

Játssza, hogy minden oly’ laza,

Játsszuk, hogy nincs itt már haza,

Játsszátok hűen a hűtlent,

Játsszák, hogy nincs fent, és nincs lent

 

 

 

 

Menekvés a hideg elől

 

Lelkem kék óceánja várt a percre,

Vártam a hangra, a szóra, a szépre, a rendre,

A szív-fátyol igaz színére, itt belül,

Mikor minden húr, minden hang együtt rezdül.

Egyedül jártam már akkor a földön,

Vágyam csak néma volt, magányos börtön,

Álmodtam, álmodtam, mert kellett a lét,

Tudtam és tudtad, hogy szívem a tét.

 

S elkezdtünk mesélni-regélni, emlékszel?

Óráról-órára játszani a fénnyel,

Előbb csak rejtőztünk, nem tudtuk, kik vagyunk,

De éreztük, igen, hogy egymásnak nyújthatunk.

Láttad a vágyat, mely bennem is röppen,

Hitted a mosolyt, mely oly könnyen csöppen,

Meséltünk szigetről, várakról, képekről, s tűzről,

Érzésről, emberről, fűzfákról, űrről.

 

Lent voltál, zuhantál, mindenkid elhagyott,

Szikráztunk, jöttünk, és hittük a holnapot,

Tűz lettem, lángoló, álmokat csiszoló,

Kell a fény, édes fény, csodákat bitorló,

De hiába szóltam: a tűz nemcsak éltet,

Parázs tör ide, ha nem táplálja lélek,

Csóváltad fejed, hogy hány fokon égek,

Igen, bár szárnyalok, de földön is lépek.

 

 

   Titkaid, lepleid, csended árnyékában,

Távolra kerültem hitem mámorában.

Illatom akartad - de mondd, mi mást még?

Szeretni tudni kell, ez az örök mélység.

Most itt állok megszakadt idővel, s térrel,

Küzdök a múlttal, a szóval, a hévvel,

Elmegyek. Elmegyek. Nem tarthatsz vissza,

Ne kiálts, ne könnyezz, lényem így tiszta.

 

Víz voltál, hullámzó, s lassan csorduló,

Ingatag, s megtörten meglelni próbáló,

Adtam a mindenem, tiéd volt, csakis,

Nem tudtuk őrizni, vad emlék ma is.

Hiába mondod már, részeddé váltam,

Ne kísértsd az eget, félve tovaszálltam,

Ne fájjon, ne fájjon, elillan a bú,

S újabb érzésekhez vezet majd az út.

 

 

A kincseket féltheted, való szenvedéllyel,

De mit ér a kincs, ha csak fém, hideg fénnyel,

Nem érzed, nem látod, mi az, hogy „keresni”?

Késő már, késő már szavakat szeretni.

Őrizlek, őrizlek, tompán-ékes hittel,

Ne félts már, ne akarj, másképp látunk, hidd el!

Én merengek, kötődöm, érintek, érzek,

Köszönök mindent, a poklot, a szépet.

 

Magamra maradok, legyen így, legyen,

Félek a sorsomtól? Nem hiszem, nem lehet,

Hideget érzek már, jönnek a fagyok,

Világok határán fájó-boldog vagyok,

Boldog, mert akkor is vágyom a Napot,

Az örököt, igazat, távolit, nagyon,

Messze vagy, nézek rád, de nem fogod kezem,

A vergődés hatalma kevés már nekem.  

                                                                         

Két napban egy éj

 

Turistajelzés a falon

A rácsodálkozás pillanatai

Találkozás az állatokkal

Horus szeme

Pezsgőbuborékos-halászlés mámor

Gyertyalángok, illatok

Séta, Duna, vihar

Zene nyelvén

Első belépés a küszöbön

Rózsaszín rózsa

Elemző gondolatcsere

Letsó - let’s show!

Eső, eső, eső

Merengés az elménkben

Alain Ginsgberg Üvöltés

Kiskifli, nagykifli

Pár-dalok, párbajok

Húszezer herz-en rezgés

Éjjeli sáskamentés

Kutyaszerelem

Élettér váltás

A borosta búcsúja

Vég nélkül és vég- telenül.

 

 

Csak várlak

 

Fátyoltánc lépesekkel,

Vad-színes féltésekkel,

Kavargó érintéssel,

Felhős lebegéssel,

Égető teremtéssel,

Örökfény melegséggel,

Itt-maradt kereséssel,

Elhagyott vereséggel,

Már-megint ébredéssel,

Pislogó késettséggel,

Szétterjedt remegéssel,

Bolondos nevetéssel,

Madárszép éberséggel,

Örök reménységgel.

 

És egyre csak várlak.

Mert szeretlek.

 

(nyugodj békében, Sz.J.G. !Te tényleg szerettél, köszönöm!)

 

 

 

Türelemjáték

 

Holdselymű pókhálót szó körém a magány,

Reményem már csak a múló idő,

Csepegő esőben a múltam elhagyám,

Lelkem tűzföldjén egy új fűszál nő.

 

Kik indulnak felém, csak puszta kőszívek,

Testek, szavak, vágyak és fémek,

De nekem ezek már csak múló ősszínek,

Mert én az örök nyárban égek.

 

Partra vetett színes kagylóként így várok,

S ha rámtalál egyszer a gyöngyhalász,

Vele üzen lelkem a világnak,

Hogy terem még az óarany búzakalász.

 

 

                  Csendes csoda

 

Befedtél lelked színes rózsáival,

Azt hittem, elhoztad élet- álmomat,

De szavad kegyetlen vad szúrásával,

Eltiportad benned meglelt páromat.

 

Szíved dallamában elolvadt a múlt,

Együtt rezgett sorsunk, s halk reményeink,

Itt volt a jelen, a lélek, az út,

Egymásba olvadtak tüzes fényeink.

 

Maradsz hát kékfényű, szép emlékfoszlány,

Bennem élsz tavaszon, télen és őszön,

S lesz utánam kedvesed, ki tudja hány,

De gyengédséged örökké megőrzöm. 

 

 

 Víztükörben 

 

 

Kozmikus nyugalom hat át,

Ha hallom a Tó moraját.

 

Szemem színes szivárványt lát,

Áttörve a Nap árnyékát.

 

Repkedő sirályok néznek,

Szárnyuk csak feszül a szélnek.

 

Hullámzó vízfodor libben,

Érzést felébresztve, itt, benn.

 

 Ég és föld egybekel újra,

Azúrkék köntösbe bújva.

 

Vízillat dereng a sziklán,

Partot mos minden csepp tisztán.

 

Selyembe burkol a mélység,

Ilyenkor lelkemben fény ég.

 

 

 

Száz napos búcsú (2016 nyara)

 

 

Úgy hagytál itt minket, ahogy sohasem akartad,

Fájón bágyadt szemed a végsőkig takartad,

Testedbe a vad kór villámként csapott,

Szikrányi remény és esély sem adódott.

 

Szenvedést kaptál, ahol nincs irgalom,

Égető csontig hatol a fájdalom,

Még küzdesz és harcolsz, de mi csak nézünk,

Hamis biztatással titkoljuk: félünk.

 

Csak félünk? Veled együtt remegünk!

Mentsvárat, templomot, csodákat keresünk,

Valahol belül üvöltve könyörgünk,

Te tűrsz és fekszel - mi pedig nyöszörgünk.

 

Nem tudtuk eddig, hogy száz nap a világ,

Hogy ennyi az élet: egy letépett virág.

Csodateli lényed világítja tested,

A kábaság zavara nem csúfítja tested.

 

Hiszen még beszélsz, nézel ránk, mozdulsz!

Aztán már hirtelen levegőt koldulsz.

Elfogytál, megtörtél, mégis oly' szép vagy!

Örök nevetésed dermedt csenddé fagy.

 

Mindigvolt erőd most lassan tovaszáll,

Arcod is békés lesz, az ég rád talál,

Itt őrzünk tovább, fájdalom-lakatban,

Örökös hiányban, elmaradt szavakban.

(édesanyám eltávozásának egy éves emlékére)

 

 

Könyörgés

 

Add, hogy naponta jusson egy szó,

mi simogat és épp nekem való,

Add, hogy végre a hamisak helyett,

az igazak jöjjenek szembe velem,

Add, hogy az őszi nap békét hordozzon,

s szerelmet szüljön az életporondon,

Add, hogy a férfi Férfiből legyen,

s a Nővel együtt álmodjon, tegyen, 

Add, hogy az űr helyén boldogság játsszon,

s a páncél mögül valódi érzelem látszon,

Add, hogy a tiszta szív újra szeressen,

s a lélek így örök fiatal lehessen,

Add, hogy a csalfák ne jöjjenek többé,

s a várva-várt csodák nem tűnjenek köddé,

Add, hogy a jelen a jövőt szolgálja,

s vesszen el a múlt minden csapdája,

Add, hogy nyújtsa kezét egy vándor,

ki odaáll mellém, mert okosan bátor,

 Add, hogy minden gazt kiirtsak innen,

s smaragdzöld kertben várjam a kincsem,

Add, hogy annak lehessek friss víz,

ki szomjasan, Emberként, létével tisztít,

Add, hogy tenger éledjen a cseppből,

majd érzés a vágyból, a tűzből, a csendből,

Add, hogy felismerjem azt, aki megáll,

s kanyargós utamon térképet kínál,

Add, hogy örömszülte könnyek tavában,

hálát rebeghessek szerelmem karjában.