"Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával ésa tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elégmegszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek."

(Márai S.)

 

 

" A világon csak kétfajta embertípus létezik: majom és tigris. A majmok mindig csapatban élnek, mindig kollektíven mozognak, sose egyénileg. Mindig izgatottak, mindig történik körülöttük valami, mindig nyüzsögnek. Félnek az intimitástól, nem igazán élik meg a bensőségességet. A tigrisek viszont egyedül élnek, egymástól távol, ők a nagyvadak. A majmok titokban irigylik a tigriseket, megdobálják, kicsúfolják őket. Néha ezért egy-egy majom beöltözik az elhullott tigris bőrébe, és megpróbál tigrisként viselkedni, de hamar leesik róla az ál-bunda.

 

“Nagy időpazarlással keresik a fölöslegest, és sokan élik le az életüket úgy, hogy csak az élet eszközeit keresik. Vedd szemügyre az egyént, és vizsgáld meg az összességet: nincs, akinek élete ne a holnapra irányulna. Hogy mi rossz van ebben? – kérdezed. Végtelen sok. Hiszen nem él, aki így él – csak élni készülődik. Mindent elmulaszt. Még ha odafigyelünk, akkor is lehagy bennünket az élet; így pedig, ha késlekedünk, elfut mellettünk, mint valami idegen: az utolsó napon ér véget, de mindegyiken elvész. Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?”

(Seneca)

 

"Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat."

(G.G. Marquez)

 

 "Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihül.
Nem azt, hogy elfelejtelek, örökre.
Nem közönyt jelent.
Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján.
Abban a biztos reményben, hogy visszatalálunk egymáshoz. Akármekkora a viág - százmilliárd fényév -, a Végtelen kisebb, mint egy búzaszem, s én nem tudok nem benned élni.
És te sem tudsz kilépni belőlem, soha.
De amíg nem a valóságos világban élünk...amíg a mulandóságban vándorolunk: hiányzol.
És fáj.  Tudjuk, hogy ezzel a hiánnyal nagyon szépen együtt lehet élni.
Nem is gondolunk rá.

De hirtelen ez bukkan föl, ha sok-sok inkarnáció múlva találkozol egy idegennel, s azt gondolod: "Ismerlek!... De honnan?... Nem tudom...Csak azt, hogy TE VAGY AZ.

Megszólal benned a Hiány.
Mert az arcok változnak, az én-szerepek változnak, a jellemek, testek, mesék, sorsok és életek változnak - de megmarad a szeretet.
Ám ez átsüt minden testen, jelmezen, maszkon, változáson, időn, téren és a mulandó, égi színjátékon."

(Müller P.)

 

 

"Így állottam nemrég a holdas tisztáson és a malom előtt, és füleltem a sárszalonka dudogására, a ludak hápogására, a lilék fuvolázására. Az erdők hátán lassan úszkáltak a bárányfelhők árnyai. A tavaszi szántáson fénylett a kifordult rög, a hegyoldalon tüzek égtek. Jöttek a gémek, a szárcsák, a vizimadarak, kortyogtak a szalonkák kakasai, és lenn a völgyben csillogott a Maros. . .
Esténként, ha hazatértem a klubból vagy a társaságból, kiléptem a műterem erkélyére és hallgatóztam.
Örömre és egyszerűségre születtünk. De rigolyáknak, szőrös szenvedélyeknek és vad gondolatoknak lettünk gályarabjai. . .
Hamarosan elkészültem magammal. A földön, gondoltam, valószínűleg mindenki számára van egy keskeny gyalogösvény, mely az örömök és a megnyugvás eldugott forrásához vezet. Én elindulok visszafelé, a magam ösvényén. Van, akinek éppen ide vezet az ösvénye, ahonnan én most indulni készülök. Az örömeink és létformáink nagyon különbözők.
Elmentem Kiskázmérért.
- Nos, jöjjön barátom - szólottam hozzá megnyugodva. -Menjünk.
Megfogtam a kezét, és elindultunk.
Este érkeztünk a pályaudvarra. A hold egy felhődarab mögül helyeslően hunyorított ránk és szerény poggyászunkra. És bennünk fuvolázott, hápogott és vidáman krúgatott a megtérő madarak életkedve. "

(Karácsony B.)

 

"S ott azon tűnődtem, ha volna most egy fiam, vajon mit mondanék neki búcsúzásul, mielőtt útnak eresztem? Talán semmi mást, leírnám ezt a délelőttömet, mert minek neki több? Tanácsot adni úgyse lehet.
Az illanásról beszélnék neki, mert az is elég. S hogy ebből áll az egész: e játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat: tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet. S ugyanúgy változik a világ. Mit mondanék tehát a fiamnak? Hogy sose tűrje, hogy a lelke itt elnehezedjék. Mert akkor csalódás fogja érni, mert azt hiszi az ilyen ember, hogy örökké marad itt. Ha viszont jól átérti, amit Isten adott: az örök vonulást, ha megbarátkozik vele és megszereti, és nem áll ellen annak minden erejével, ahogy én tettem valamikor, akkor olyan teremtmény lesz belőle, amilyet Isten akart. Ez az első tétel. A másik pedig ez:  hogy miután ekképpen örült is, sírt is, ne akaszkodjék meg egy újabb nap után, mondván, hogy még egy csöpp öröm kellene neki , még egyszer ugyanaz: a napkelte, és még egy kis kenyér. Vagyis, ne sírjon az élet után nyavalyás remegéssel, de fogadja megadással, amit az élet rendje kíván. Miután kellőképp ápolta magában az örök tüzeket, az örömökét, akkor már nincs is itt keresnivalója. Aki könnyen élt, az könnyen menjen is el. „

(Füst M.)

 

„Inkább csalódok, ha kell, naponta százszor is, minthogy állandóan bizalmatlan legyek mindenkivel, és az életet pokolnak tartsam, amelyben szörnyetegek élnek... Szeretek élni! És inkább legyen az életem örömteli, néha csalódással, mint elejétől végig boldogtalan, de csalódások nélkül!

Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá - segíteni kell neki. Hogy miért? Mert csak a testnek van ideje - a léleknek nincs. „

(Müller)

 

 

"Önelégülten és büszkén gondolsz arra, hogy elolvastál és megértettél néhány könyvet, gyarapítottad ismereteid, megtudtál valamit a természetrõl vagy az emberi szellem tûnõdéseirõl? Úgy érzed, "mûvelt" vagy, különb, mint a tudatlanok? Gondolj csak arra, milyen végtelen tömegû ismeretet zár magába a könyvek összessége, s egyetlen könyv teljes megértéséhez mit is kellene ismerni és olvasni még? Gondolj a British Museum könyvtárának körbefutó vasállványaira, milyen hosszan kellene élned, hogy valamit is megismerj a gondolkozás anyagából, melyet az ott felhalmozott könyvek magukba zárnak! De maradj csak könyves szobádban, s valld meg, mily sokféle könyvet nem olvastál azok közül, melyek könyvespolcaidon sorakoznak, s még az olvasottak között is hány akad olyan, melyet teljesen megértettél, s minden figyelemmel követtél. Nem, a "mûveltség", mikor farkasszemet néz az emberi szellem világegyetemével, meddõ és hiú magatartás csak. Inkább gondolj arra, hogy egyetlen ismeretet megérteni, felfogni, átérezni már az élet erõfeszítéseinek teljességét követeli. És gondolj arra is, mennyi mindent írtak, gondoltak elõtted, a gondolatoknak micsoda óceánjai pihennek a múltban, s miféle zuhanással árad minden új korban az emberi gondolatok bõsége a jelenségek és tünemények összegébõl. Erre gondolj, s elszégyelled magad. Agyad mûveltsége véges és gyermekes. De jellemed és szíved mûveltsége lehet teljes és emberhez méltó, akkor is, ha szellemi ismereteid korlátozottak."

(Márai S.)

 

"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.
A fény csak abban válik áldássá, ami másnak is ad belőle. . .
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg.
Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik. …”
(Hamvas Béla)

 

 "Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen.  A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.

Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.
Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt. " (Wass Albert)

 

 

 "Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szűnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betűhálómmal őket elfogom.

Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.

És új életek szakadtak belőlem,
oly egyszerű és mégis oly csodás,
ahogy a rügyből a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen."

(Várnai Zseni:Csodálatos-részlet)

 

“Néha vereséget szenvedünk. De a vereséget úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk miért harcoltunk.” (Paulo Coelho)

 

"Kellene az életemben egy ember, legalább egyetlen ember, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ez vagyok, minden jóval, rosszal, nemes és szennyes gondolattal együtt.
És ez az egyetlen ember az, akit valóban szeretek.
Ha igaz az, hogy a szeretetben a kettő egy lesz, és egymásba ölelkezik, akkor ott nem lehetnek magántitkok, hozzáférhetetlen sebek, és főleg levegőtlen, gennyes sebek nem lehetnek, mert nem tudnak egymással összeforrni. Összeforrni csak a tisztaság tud, ezt még a sebészek is tudják, mert még a testünk is így működik. Senki sem tökéletes! És elvárhatatlan, hogy az legyen, mert az ember nem az."

(Müller Péter)

---

"Nincs szégyellnivalód az életben. Csak a gyávaság szégyenletes, mellyel az ember nem tud adni vagy nem mer elfogadni érzéseket." (Márai Sándor)

 

 

"A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellemi világa; a játék az, hogy olyan vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam." (Hamvas Béla)

 

 

"Hagyjatok azonban helyet szüntelen együttlétetekben,

És hagyjátok, hogy az ég szelei táncoljanak köztetek.
Szeressétek egymást, de ne csináljatok bilincset a szeretetből,

Inkább hagyjátok, hogy hullámzó tenger legyen lelketek partjai között.

Töltsétek meg egymás poharát, de ne egy pohárból igyatok.

Adjatok egymásnak kenyeretekből, de ne ugyanazt a kenyeret egyétek.

Énekeljetek és táncoljatok együtt, és örüljetek, de engedjétek egymást egyedül is lenni.
Ahogy a lant húrjai is egyedül állnak, bár ugyanaz a zene rezeg rajtuk.

Adjátok a szíveteket, de ne bízzátok egymás őrizetére,
Mert csak az élet zárhatja kezébe a szíveteket.

Álljatok egymás mellett, de ne túl közel egymáshoz,
Hiszen a templom oszlopai is külön állnak,

És a tölgyfa és a ciprus sem nő egymás árnyékában.”

(Kahril Gibran)

 

" Ne váltsd apróra szíved kincseit,

ki mindent akar, mindent elveszít.

Reményeid elérhetetlen délibábja

ne csaljon biztos útról ingoványra.

Ami fél azt el ne fogadd,

egészet akarj és egészet adj."

(Ady E.)

 

 

"